És végül egy zsíros történelmi sztori a 18. századból:
Ez akkora esemény volt, hogy címlapon hozták volna a lapok és felrobbant volna az internet, ha lett volna, de hát 1753-at írtunk és semmi ilyesmi nem volt.
Az történt, hogy Balatoncsicsó földesura, Padányi Bíró Márton veszprémi püspök megharagudott a falura. Balatoncsicsó kuriális település lehetett, egyházas nemesek lakták, akik a középkor végére jó bonyolult úrbéri rendben, de a földesúr alá tartoztak, contractusukkal elszámolni voltak kötelesek, és a jobbágyokhoz hasonlóan robottal (borszállítás) és terményadókkal is tartoztak. A csicsói nemesek vonakodtak aktuális contractusukat bemutatni, attól tartva, hogy terheik emelése következik, de ezzel csak még nagyobb bajt kaptak a nyakukba: a püspök úgy megharagudott, hogy elzavarta a faluból egyházas nemeseit.
Ez úgy történt, hogy a földesúr a faluba küldte az embereit, akik házról házra járva feljegyezték, hogy melyik ház mekkora, miből épült, milyen állapotban van és hányan lakják. Megbecsülte az árát, leszámolta a lakók markába és mehettek Isten hírével. Mind a 27 házban! A feljegyzés szerencsére két példányban is megmaradt, egyik a helyben készült piszkozat, másik a letisztázott lajstrom. Igazán értékes kortörténeti dokumentum. Kiderül belőle például, hogy a házak talpas vagy talpatlan paticsfalú, ún. sövényházak voltak és csak 1-1 fal (az északi fal, vagy a tűzhely melletti fal) készült kőből.
Ugyanakkor a nemesek birtokában levő szőlőterületekre nem vonatkozott az ítélet (a rétekre igen), ezért az elzavart predialisták nem költöztek messzire, a közeli Szentantalfán, Mencshelyen vettek házat és visszajártak a csicsói határban levő szőlőiket művelni. Néhányan Szentgálig futottak, nekik már nehezebb dolguk volt ezzel.
Hogy a püspök indokait kicsit tisztábban lássuk, vessünk egy pillantást a körülményekre: az 1747. évi összeíráskor Balatoncsicsó szín protestáns volt, egyetlen katolikust jegyeztek fel, a bábát. 1757-ben viszont a következő összeírás szinte tiszta katolikus falut talál itt – szóval a „lakosságcsere” valójában a protestáns kisnemesek szétzavarására és „jó katolikus” jobbágyokra cserélésére irányult.
A Csicsóra érkező katolikus jobbágyok első csoportjai magyarok voltak, később a nagyvázsonyi Zichy uradalomból németek is jöttek. A két nemzetiség vegyesen telepedett le, kifizetve a püspöknek annak a háznak az árát, amelyet választottak. Ők hozták magukkal a kőből építkezés kultúráját, és építették át Csicsó házait terméskőből a korábbi paticsfalú vagy sövényházak kiváltására. A németséget erősítette, hogy Szentjakabfán és Barnagon szintén nagy számban laktak németek. Gyors gyarapodásnak indult a falu: a 18. század végére már 70-80 család is lakott itt! És olyan ügyes kőművesek voltak, hogy a tudásukat exportálták is, feljegyezték, hogy csicsói kőművesek rakták Balatonakali Fenyehegyén az emeletes pincéket.
Nem véletlen tehát, hogy ez a ház, a Pomagránát vendégház az utolsók között lehetett, amit egy család magának választott. A kicsi telken csak keresztben fért el az épület, előnytelen a fekvése, be van szorítva más épületek közé. Ugyanakkor míves tornáca, masszív kőfalai nagy építői szakértelemről tanúskodnak – talán egy elcsapott mesterlegény alapított itt új egzisztenciát, szerény körülmények között.
Ha a faluban sétáltok, érdemes felkanyarodnia dombra, Balatoncsicsó temetőjébe, és megnézni a legrégebbi sírköveket. Még gót betűk is előfordulnak, de leginkább a német családnevek árulkodnak: Steixner, Stererlein, Antmann, Schumacher családok éltek és élnek itt ma is. (Nagyvázsony és Szentjakabfa temetőjében hasonló neveket találunk.)
